Olyan világért dolgozunk, ahol a legfontosabb értékeket nem a pénz, a vagyon jelöli ki, hanem emberi létünk, emberségünk, felelősségvállalásunk önmagunk, a másik ember, a többi élőlény, emberi kultúránk és a bolygónk, világunk iránt.
Mi az, ami ezt különösen megnehezíti, és miért tartjuk fontosabbnak a minél inkább eltérően gondolkodó emberek, eltérő érdekeltségű szervezetek közös tevékenységeinek támogatását?
A probléma viszonylag egyszerű: ahhoz hogy biztonságban érezzük magunkat, a világot értsük és követni tudjuk, muszáj egyszerűsítenünk, a saját meggyőződéseinkbe kapaszkodni, a számunkra elfogadható értelmezéseket általánosítani. Enélkül megbolondulnánk a sok inger közepette.
Sőt. Milgram és Zimbardo kísérletei igazolták: ha bárki (nem kell országot vezető tekintélynek lennie, elég, ha a szomszédunk vagy a főnökünk ezt képviseli) "átvállalja" a felelősséget, és azt mondja, a másik ember nem egyenrangú velünk, és mi készek vagyunk megölni. Szinte bárki. Szinte bárkit. Sajnos. De vajon mi képesek vagyunk-e ennél emberibbek lenni?
Ami itt, ma Magyarországon sokak számára a biztonság feltételét jelenti, az néha éppen azzal áll szemben, ami számunkra fontos: a másik tiszteletével és elfogadásával.
 |
| Sokszínűek vagyunk |
Mert mindennapjainkban ritkán van a közvetlen környezetünkben kerekesszékes ember, és azt gondoljuk, az egyszerűség kedvéért, hogy ez így van rendjén.
Mert gyökereink néha nem adnak elég erőt, ezért azokba a vékony szálakba is kapaszkodunk, ami van, és azt gondoljuk, csak ettől lehet erős magyar identitásunk, és aki nem így tesz, az valamiért ártalmas ránk nézve.
És mert a világnak abban a szeletében, ahol naponta mozgunk, legyen az akár egy multicég vagy saját vállalkozásunk, egy közintézmény vagy egy civil szervezet, működésének értése és a bonyolult környezet megismerése és a változások követése is olyan nagyon sok energiánkat leköti, hogy elég az nekünk. Nem akarjuk még a másikat is érteni, hát még megérteni!
Ami ijesztő: a mások fenyegetőnek érzett mássága.
Változzon ő, ha azt akarja, hogy elfogadjam, megértsem!
Igen, ez felel meg a normál, hétköznapi működésünknek, és ez adja a biztonságunkat is, és ez vezet a másikkal, másmilyenekkel, idegenekkel szemben megnövekvő elvárásainknak.
Egy probléma van csak.
Kölcsönösen vagyunk egymásnak mások.
És ez az elfogadás nem fog menni, a közös élet is egyre nehezebben, ha elfogynak azok, akik mégis hajlandóak kidugni a csápjaikat, és erőt véve magukon, legyűrve félelmeiket, fenntartásaikat, közös élményeket keresnek a másmilyenekkel. Mindegy, hogy miben mások: bőrük színében, vallásos meggyőződésükben, munkájuk jellegében, testük felépítésében. Tényleg mindegy.
De ha ezek a találkozások létrejönnek, akkor gyakran válik az eddig idegen megismerhetővé, az eddig félelmet ébresztő barátságossá, a lehetetlennek tűnő lehetségessé.
Nos, ezért keressük az alkalmakat, és ezért dolgozunk ezek megteremtésén.
És ez az, ami miatt mélyen fejet hajtunk mindenki előtt, aki ezt megteszi. Aki keresi az együttműködés lehetőségét a szerinte nagyon más értékrend mentén működő, potenciális társakkal, aki beszélgetni kezd azokkal, akik nagyon mást gondolnak a szexuális másságokról, aki a más kultúrájú emberektől való félelem ellenére vizet és játékokat visz a menekült családoknak, aki enni ad a hajléktalanoknak, aki beszélgetni ül le egy tőle nagyon eltérően kinéző és nagyon más helyzetben lévő emberrel.
Tisztelet nekik.
Folytassuk.
A szerző Herpainé Márkus Ágnes, a Társadalmi Összetartozásért Alapítvány igazgatója
