Mik azok a társadalmi vállakozások és miért jók nekünk?

 

„Egyre több közgazdász és nemzetközi szervezet (például az ILO) fogalmazza meg, hogy a „munkátlanság” kihívására a válasz a gazdaság társadalomba való beágyazásával, a profitért folytatott versenyre épülő gazdaságnak egy szolidárisabb gazdaságra való átállításával adható meg. A szolidaritás alatt a társadalom tagjai, a gazdaság szereplői által másokért/egymásért vállalt felelősség érvényesülése értendő. A szolidáris gazdaság korunkra jellemző megnyilvánulási területeiként az adósságállományok kezelését, a kölcsönös előnyök alapján működő kereskedelmet, az etikus finanszírozást, a szociális vállalkozásokat, a nemek, emberfajták, etnikai és vallási csoportok közötti esélyegyenlőséget, a fiatalok érvényesülésének engedését, a tudatos fogyasztást, a politika és a civilek közötti párbeszédet, a közösségek által birtokolt területek és erőforrások védelméhez, a saját piacok menedzseléséhez való jogot – napjaink megannyi divatos témáját lehet megnevezni.

A társadalomba beágyazott gazdasági modellt angolul social economy-nak szokás nevezni, amelyet magyarra – helytelenül, a társadalmi tartalmat a magyar nyelvben annál szűkebb értelmű szociálisra csökkentve – szociális gazdaságnak fordítottak. A social economy egyszerre jelenti a neoliberális, csak a piaci és a közszereplőkkel számoló gazdasági modell egy, a szereplők közötti szolidaritásra épülő alternatíváját, és az Európai Unióban tekintett szűkebb, a piacgazdaságban mintegy kiegészítő gazdaságként működő, a harmadik szektorhoz kötődő gazdasági tevékenységeket. Az értelmezések két ponton megegyeznek. Egyfelől olyan gazdasági tevékenységet feltételeznek, amely az üzleti célokkal szemben nem a haszonszerzésére törekszik, másfelől ezen gazdasági tevékenységek meghatározásában és működtetésében kiemelt szerepet tulajdonítanak a közösségeknek.”

(Az EU szakpolitikai és fejlesztéspolitikai eszközrendszerével megtámogatott, szűkítően értelmezett szociális gazdaság fogalmat alább bontjuk ki.)

A szolidáris gazdaság víziójának egy kiemelkedően fontos szereplője a társadalmi vállalkozó. Bill Drayton, a társadalmi vállalkozókat az egész világon támogató Ashoka alapítvány vezetője alkotta meg a fogalmat. A társadalmi vállalkozók olyanok, mintha üzleti vállalkozók lennének. Innovatívak, elszántak, "látnak a pályán", az eszközöket kreatívan használják, jól tűrik a kockázatot, néha az intézményi, jogi kereteket feszegetik. Csak épp mindezt nem a profit öröméért teszik, hanem mások iránt érzett felelősségből. És közben professzionálisan működtetik piaci képességeiket, a piacról szerzett bevételeket forgatják társadalmi küldetésük megvalósítására. De itt a profit minden esetben eszköz, és nem cél.

Hasonló definíció jelenik meg a társadalmi vállalkozások kapcsán:

"Social enterprises are businesses operated by non-profits with the dual purpose of generating income by selling a product or service in the marketplace and creating a social, environmental or cultural value. ..."

A tudományos és elterjedt definíciók mellett fontos lehet, hogy erről a jelentős társadalmi jelenségről hogyan vélekedik maga a társadalom. A legnagyobb közösségi tudástár, a wikipédia szerint:

„A social enterprise is an organization that applies commercial strategies to maximize improvements in human and environmental well-being, rather than maximising profits for external shareholders. Social enterprises can be structured as a for-profit or non-profit, and may take the form of a co-operative, mutual organization, a social business, or a charity organization. Many commercial enterprises would consider themselves to have social objectives, but commitment to these objectives is motivated by the perception that such commitment will ultimately make the enterprise more financially valuable. Social enterprises differ in that, inversely, they do not aim to offer any benefit to their investors, except where they believe that doing so will ultimately further their capacity to realize their social and environmental goals.”

„A társadalmi vállalkozás egy olyan szervezet, amely üzleti stratégiákat alkalmaz az emberi és környezeti jólét maximalizálása érdekében, a tulajdonosok és részvényesek nyereségének maximalizálása helyett.

A társadalmi vállalkozás lehet profitorientált és non-profit, társadalmi formáját tekintve lehet szövetkezet, a kölcsönös szervezet, szervezett formában működő társadalmi vállalkozás, szociális vállalkozás vagy jótékonysági szervezet.

Sok üzleti vállalkozás is azt tartja magáról, hogy vannak szociális céljai, de az elköteleződésüket e célok iránt végső soron az a véleményük motiválja, hogy az ilyen kötelezettségvállalások végső soron a vállalat pénzügyi értékét növelik. A társadalmi vállalkozások abban különböznek tőlük, hogy éppen fordítva gondolkodnak: nem helyezik előtérbe befektetőik hasznát, kivéve, ha hisznek abban, hogy ezzel végső soron elősegítik a társadalmi és környezeti céljaik elérését.”

A világnak nagy szüksége van társadalmi vállalkozókra. Ezek az emberek azok, akik kockázatot vállalnak nem magukért (forprofit vállalkozás tulajdonosa cselekszik így), hanem azokért az emberekért, akiket szolgálnak. Folyamatosan keresik az új megoldásokat, hogy hozzá adott értéket teremtsenek a meglévő termékek és szolgáltatások mellé. Értik a különbséget a valós szükségletek és az igények, kívánságok között. Nemcsak a pénzügyi, hanem a társadalmi megtérüléssel is kalkulálnak. Mindig a misszió a legfontosabb számukra, de tisztában vannak vele, hogy pénz nélkül nincs eredménye a munkájuknak, emiatt alkalmazzák a forprofitokra jellemző üzletvezetési technikákat. Hogy lehet egyszerre a piacnak is megfelelni, és mindeközben töretlenül szolgálni a missziót?

Korunk egyik legismertebb társadalmi vállalkozója, akinek társadalmi vállalkozása hatalmas gazdasági és társadalmi siker is egyben, Muhhamed Yunus.

„Yunus a pénzügyi forrásokat is felhasználó szociális vállalkozásokat négy

csoportba osztja:

-        ahol a költségek nem térülnek meg;

-        ahol a költségek egy része megtérül;

-        ahol a költségek teljesen megtérülnek;

-        ahol a költségek megtérülnek és még haszon is keletkezik.

Amikor egy szociális vállalkozás eléri a harmadik vagy a negyedik csoportot, akkor megnyílnak előtte az üzleti világ korlátlan lehetőségei, megszűnik a finanszírozási függőség. Ez az a kritikus pont, amikor a filantróp világból átlép az üzleti világba. Yunus – megkülönböztetendő az első két csoportba tartozóktól – a két utóbbi csoportba tartozókat szociális-üzleti vállalkozónak (Social Business Entrepreneur, SBE) nevezi. Az ilyen vállalkozások már versenyképesek, és egyenlő esélyekkel indulnak céljaik elérése érdekében. Yunus bennük látja a lehetséges áttörés útját.”

Bár Petheő Attila itt szociális vállalkozásokról ír, másutt társadalmi vállalkozásokról, e fogalmi csúszkálást Yunus csoportosítása is jelzi. A társadalmi vállalkozás és a szociális vállalkozások nem azonos kategóriák. Yunus szociális-üzleti vállalkozásai azok a piacképes szolgáltatásokat nyújtó szereplők, amelyek gazdasági értelemben véve önfenntartóan képesek társadalmi küldetésüket teljesíteni.

Valódi társadalmi vállalkozás pl. a szociális építőtáborosok kezdeményezése, akik professzionális módon teszik egymás mellé az (érintettek és segítőik) önkéntes munkájának, a piaci szereplők adományainak és egyéb külső támogatásoknak (pályázatok, adományok) és az érintett önkormányzatoknak az adekvát erőforrásait. Nem tekinthetőek tisztán piaci kezdeményezésnek és nem is a klasszikus piaci alapon boldogulnak. Ez a példa kiválóan világít rá a piaci szereplőknél tapasztalható professzionális tervezés, stratégia és pénzügyi boldogulás valamint a társadalmi célok összehangolására. De felhívja a figyelmet arra is: egy sikeres és működő társadalmi vállalkozás nem feltétlenül képes a yunusi értelemben szociális-üzleti vállalkozásként is helytállni. A szociális építőtáborosok esetében ugyanis nem termelődik profit olyan formán, hogy teljesen önfenntartóakká váljanak, hiszen a termelt profit jelentős hányada a felújított lakások lakóinál realizálódik, összességében mégis sikeres, eredményes, piacképes és fenntartható társadalmi vállalkozásnak tekinthető kezdeményezésük. Ez a sokrétű forrásmozgósító és ötvöző megoldási módjuknak köszönhető.

Forprofit szervezeti vezetők is rájöttek arra, hogy már nem elég kizárólag az üzleti tervet pénzügyileg évről évre teljesíteni. Ahhoz, hogy az üzlet fennmaradjon, nyitni kell a társadalom felé, amiből az üzlet táplálkozik. Ha ez nem történik meg, az üzlet is megsemmisül. Ez az az alap, ami a szolidáris gazdaság felé való elmozdulás egyik lehetséges motivációjává válhat idővel.

De mi is az a fenntarthatóság? Egy kis tudomány...

A fenntarthatóság kifejezés egyre több vitát kiváltó fogalom, amelynek bár máig nincs egységesen elfogadott változata, sokan elvetik, különösen a fenntartható fejlődés fogalmának használatát azért, mert megítélésük szerint egy soha el nem érhető állapotot jelöl. Gyakran zavar van a fejlődés és növekedés fogalmainak használata körül is. E fogalmak tisztázatlansága és következetlen használata nehezíti meg végső soron azoknak a kezdeményezéseknek a támogatását és elterjedését, amelyeket jelentős társadalmi változások feltételeinek tekinthetünk. A társadalom, gazdaság és környezet viszonyáról való gondolkodás, ebben a viszonyrendszerben való gazdasági és társadalmi cselekedetek során követett értékrend alapvetően meghatározza, mit tekintünk követendő mintának, sőt, azt is, mit tartunk alapvetően racionális magatartásnak. Ezért nem tekinthetünk el egy akármennyire is egyszerű és áttekintő jellegű fogalmi tisztázástól. 

Az 1987-es „Közös jövőnk” (Bruntland-jelentés) volt az első, jelentős változást eredményező politikai dokumentum, amely szerint „...a fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen generáció szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk esélyét arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket.”

Ez a definíció önmagában is nagyon sokféle értelmezésnek nyit teret.

-        a jelenleg élő generáció szükségleteinek kielégítése – azaz: a jelenlegi társadalmak tagjai szükségleteinek elismerése, egyfajta  intra-generációs, más értelmezésben akár területi dimenzióban is értelmezhető felelősségvállalás megjelenése;

-        a jövő generációk szükségleteinek elismerése és ezek kielégíthetőségének fontossága – azaz: időbeli dimenzió, tehát olyan működésmód, ami lehetővé teszi, hogy a jelenlegi lehetőségek a később élők számára is adottak maradjanak, más értelmezésben ez tekinthető egyfajta inter-generációs szolidaritási elemnek is.

Már ez a megfogalmazás is hordozza azokat a szempontokat, amelyek a fenntarthatóság különféle aspektusainak összekapcsolásának szükségszerűségére világítanak rá. Azaz: a társadalmi, szociális problémák és a környezettudatosság összefüggését a gazdaság működésével.

A később megjelenő definíciók és értelmezések ezt pontosítják, értelmezik. A fogalomnak számtalan újabb és újabb változata él egymás mellett.

A leggyakrabban és legnagyobb konszenzussal övezett, klasszikusnak számító, Hermann Daly-i megfogalmazás szerint „a fenntartható fejlődés a folytonos szociális jól-lét elérése, anélkül, hogy az ökológiai eltartó-képességet meghaladó módon növekednénk”.

Itt a társadalomkutatók és fejlesztők számára is fontos (bár láthatóan a későbbiekben további értelmezési vitákat, illetve eltérő értékrendű csoportok számára különböző hangsúlyok adásának lehetőségét is megteremtő) definíció jelenik meg. Azaz:

-        A fenntartható fejlődés fogalma jelzi: van és megengedhető változás, fejlődés, amely megjelenik a gazdaságban és a mindennapi életben. A fenntarthatóság értelmezhetősége és sokféle, jelen értelmezés a szigorú vagy erős fenntarthatósági értelmezések körét erősíti, amely szerint a természeti tőke nem helyettesíthető más tőke-javakkal, és a természeti tőke értéke időben nem csökkenhet.

-        A szociális jól-lét nem azonos sem a magyar, sem az angol, és nemzetközileg használt változatban a fogyasztói társadalom jólét-értelmezésével. Itt érzékelhetően megjelenik egy olyan elem, ami az életminőség emelkedése és a fogyasztás növekedése közé hangsúlyozottan nem enged egyenlőségjelet tenni;

Ez a definíció azért is fontos, mert a tőkefajták tipizálásának többféle értelmezésében egy nagyon fontos határra hívja fel a figyelmet. A tőkefajták csoportosításának több megközelítése létezik:

-        közgazdászok (pl. David Pearce, Giles Atkinson) megkülönböztetik az ember által létrehozott (épületek, utak, gyárak, pénz, stb.),

-        a humán (tudások, ismeretek, hagyományok, stb.)

-        és a természeti tőkét (természeti erőforrások, folyamatok).

A neoklasszikus közgazdászok a tőkék egymás kölcsönösen és korlátlanul történő helyettesíthetőségéből indulnak ki. Azaz: akinek sok pénze van, vehet tiszta levegőjű helyen nagy földterületet, ahol építhet házat magának. Ez azonban egyre nyilvánvalóbban nem így van, amire különösen az ökologikus közgazdaságtan művelői hívják fel a figyelmet.

A tőkefajták felosztását azonban más tudományterületek művelői is megtették, amelynek kapcsán meghatározónak számít Pierre Bourdieu, akinek értelmezési keretében, nem jelenik meg a természeti környezet, mint tőkefajta, mert értelmezési kerete kizárólag a gazdaság és társadalom. Bourdieu megkülönböztet négy tőkét:

-        gazdasági (vagyon, jövedelem stb.);

-        társadalmi (társadalmi kapcsolatrendszerek, hálózatok, kölcsönös bizalmi viszonyrendszerek alapjai);

-        kulturális (tudások, hagyományok stb.);

-        és szimbolikus (a kialakult társadalmi értékrend elfogadása, legitimációs erő) tőkét.

E tőkék kölcsönös konvertálhatóságának felismerésével feltárja a hatalmi és társadalmi erőviszonyok mögöttesét is. Az, hogy ki mekkora eséllyel indul például munkát keresni, ennek a megközelítésnek az értelmében nem csupán saját tudásától és ismereteitől függ, hanem jelentősen befolyásolja, milyen kapcsolatrendszerrel rendelkezik, vagy maga, családja, milyen ismertségnek, hírnévnek, elfogadottságnak örvend.

A fenti felosztás azt jelzi, hogy a természeti és gazdasági tőke mellett a humán tőke egy olyan bonyolult és összetett tőkefajta, amely a természeti tőke korlátozottsága mellett igen sokféleképpen növelhető.

A bourdieu-i tőkefajták közül kiemelésre érdemes a társadalmi tőke fogalma, amely egy kulcsfogalom a fenntarthatóság vonatkozásában is. Azonban nem ő az első, aki a társadalmi tőke fogalmát használja, hanem Hanifan, aki a szomszédságok (tehát a lokalitás, helyi közösségek) jelentőségére hívja fel a figyelmet. Szerinte „társadalmi tőkéről akkor beszélhetünk, ha a mindennapi élet során az egyének, családok között létrejött társadalmi relációkban megjelenik a jóindulat, a szimpátia, barátság”.

A társadalmi tőke fogalmának klasszikusai a már említett Bourdieu mellett Putnam, Coleman és Fukuyama. Vizsgálataik, kutatásaik és elemzéseik rávilágítanak arra, hogy a társadalom különféle csoportjai közötti együttműködések, érintkezések és az ebből adódó társadalmi léptékű bizalom milyen fontos erőforrások, amelyek alapvetően járulnak hozzá a társadalom élhetőségéhez, működő és teljesítőképességéhez. Ezek azért nagyon fontos felismerések és szempontok, mert a kizárólag piaci eredményesség mérésére fókuszáló gazdasági működésmód eltereli a figyelmet arról, hogy elsősorban és mindenek előtt élőlények, valamint társadalomban élő emberi lények vagyunk. Így annak a feltételeitől, hogy egy élhető és fenntartható társadalomban éljünk, nem tekinthetünk el. Másként: a profit kizárólagosságát hirdeti gazdasági működésmódok olyan társadalmakat hoznak létre, amelyek az emberek tömegei számára élhetetlenek és fenntarthatatlanok. Ezek a felismerések megjelennek az ökologikus közgazdászok gondolatai között. Mint ahogy Ekins írja:

„A legegyszerűbb megfogalmazásban valamely dolog fenntarthatósága a jövőben történő fennmaradásának képességét jelenti. Amikor a gazdasági tevékenységről, vagy még általánosabban az emberi életformáról van szó, ez a fenntarthatóság gazdasági, társadalmi (beleértve a kulturális és etikai szempontokat is), valamint ökológiai tényezőktől fog függeni. Ezek a tényezők maguk is egymástól függenek, példának okáért az ökológiai fenntarthatóságot (a fennmaradás képességét akadályozó ökológiai kényszerek hiányát) befolyásolni fogja a társadalmi berendezkedés (Lele, 1991, 609–610. o.; Pezzey, 1992). A tényezők egymástól való függését, valamint időbeli változásukat Norgaard „koevolúció” fogalma ragadja meg (Norgaard, 1992). Ahogy láttuk, ma már széleskörű az egyetértés azt illetően, hogy a jelenlegi gazdasági fejlődés ökológiailag jórészt fenntarthatatlan, és következményei valószínűleg kellemetlenek, sőt talán katasztrofálisak lesznek – a fentiek jelentették a Föld Csúcs alapját is.

A folyamatos egyet nem értés legfontosabb oka a vélemények eltérése arra vonatkozóan, hogy az új technológiák milyen mértékben tudják megoldani az ökológiai fenntarthatatlanság problémáit, miközben utat adnak a nemzeti jövedelem folyamatos növekedésének. Az egyet nem értés a technológiai optimizmus, illetve pesszimizmus egymástól eltérő álláspontjaiból származik. Mára világossá vált, hogy ezt a kérdést elméleti síkon nem lehet megoldani. Ez elsősorban gyakorlati kérdés. Ám az a priori elméleti egyetértés hiánya e kérdésben még nem ok arra, hogy megakadályozza egy olyan elv gyakorlati alkalmazását, amelyet minden oldal egybehangzóan kívánatosnak tart mind ökológiai, mind pedig gazdasági szempontból; vagyis a környezeti externáliák internalizálását, és/vagy csökkentésüket olyan technológiák céltudatos bevezetése révén, amelyek mérséklik a környezetpusztítást. Ha az optimistáknak lesz igazuk, annál jobb; ha pedig a pesszimisták járnak majd közelebb az igazsághoz, akkor legalább a környezeti katasztrófát megússzuk. Ugyanakkor e technológiai átalakulás elérése – valamint továbbiak megteremtése, amennyiben ezek nem bizonyulnak elegendőnek a környezeti veszélyek mérséklésében – véleményem szerint két radikális irányváltáson múlik: egyrészt az ökológiai fenntarthatóság mint a gazdasági növekedés helyett a legfontosabb gazdasági cél elfogadásán; másrészt egy újfajta elszámolási rendszer kidolgozásán, amely tükrözi a gazdasági tevékenységekhez szükséges ökológiai hozzájárulásokat, valamint e tevékenységek hatásait, továbbá tisztázza a termelés-növekedés és a gazdasági jólét kapcsolatát.”

Ekins gondolataiból kiemelésre érdemes a következő:

-        A koevolúciós megközelítés, amelyet mára széles körben és tág értelemben használnak. Lényege: a változások nem történnek elszigetelt módon, a változás, fejlődés olyan komplex módon történik bármely élőlény, szervezet, egység életében, hogy állandó kölcsönös egymásra hatásban áll környezetével. Ez a megközelítés nem csupán az eredeti biológiai példákra érvényes, hanem a gazdasági és társadalmi változásokra is.  Azaz: érdemi társadalmi és gazdasági változások úgy értelmezhetőek és várható el fenntarthatóságuk, ha egymással kölcsönhatásban értelmezzük őket;

-        Az ökológiai fenntarthatóság nem független attól, hogy változnak a társadalmak és a gazdaság, és ezek kölcsönös egymásra hatása generálhat fenntartható eredményeket.