És mi a helyzet nálunk?

A kilencvenes évek közepére Magyarországon a kedvezőtlen munkaerő-piaci folyamatok ugyan megfordultak, a munkanélküliség csökkent, de a foglalkoztatottsági mutatók változatlanul elmaradtak az EU-s átlagtól. A munkanélküliség csökkenése ellenére a munkaerő-piacon megjelent tartós munkanélküliek a piac számára nem jelentettek foglalkoztatható munkaerőt.  Egyre inkább láthatóvá vált, hogy a tartós munkanélküliség kezelésére, illetve csökkentésére sem a közszféra, sem pedig a vállalkozói piaci szektor önmagában nem tud hathatós válaszokat adni. Ekkor indul útjára a nonprofit szervezetek foglalkoztatási kezdeményezéseinek támogatása, azaz a munkaerőpiac főáramlatán kívüli munkahelyteremtés.

Ez az az időszak, amikorra a szabad választások során létrejött települési önkormányzatok Magyarország rettentően szétaprózott közigazgatási és közszolgáltatási rendszerében szembesül a közforrások végességének problematikájával is. Az önállóság, függetlenség az előző rendszer központosított irányítási modellje után, amely nem csak a politika, a közszféra hanem a gazdaság terén is éreztette hatását, még mindig fontos értékek, de megjelennek olyan szektorokon belüli és szektorközi, ágazatokon belüli és ágazatközi együttműködések is, amelyek eddig hiányoztak. Önkormányzati társulások, civil szövetségek, kamarák kezdenek kialakulni. Ahogy telnek az évek, egyre világosabbá válik: a piacgazdaságban megoldhatatlan számtalan probléma együttműködések, hálózatok, közös érdekek felismerésén alapuló kooperációk nélkül. Azonban a közbeszéd máig jellemzően a gazdasági liberalizmus talaján áll, a piac láthatatlan kezében fenntartás nélkül hisz a gazdaság, a politika és a társadalom legtöbb szereplője. Annak ellenére, hogy egyre több olyan egyértelmű jelzés fogható, amely arra utal: a társadalom és a közhatalmi szereplők korlátozó illetve folyamatok befolyásoló, alakító tevékenysége nélkül nem jönnek létre várt hatások, és egy működőképes, erős társadalom és gazdaság sok eleme hiányzik.

Ezek olyan folyamatok, amelyek során a piaci szempontok, még pontosabban: a profit elsődlegességét meg nem kérdőjelező attitűdök oda vezetnek, hogy a rendszerváltás után a termőföld privatizációja, a kárpótlási folyamatok, a „vadkapitalizmus” működésének lehetővé tétele súlyos károkat okoz a természeti környezetnek és a magyar társadalomnak egyaránt. A természeti értékek jelentős hányada privatizálásra kerül, tavak, erdők kerülnek magántulajdonba, és mindez olyan értékrendet alakít ki, aminek szinte szükségszerű velejárója a társadalmi értékek háttérbe szorulása és a társadalmi szolidaritás gyengülése.  Ebben az erőtérben a civil szervezetek és a társadalmi vállalkozások helyzete is igen sajátossá válik. A civil szféra működésének finanszírozása állami források központosított támogatásával valósul meg, a kormányzati pénzek később kiegészülnek a meghökkentően alacsony szintű 1%-os adófelajánlásokkal.

Eközben jelen van a civil szektor szolgáltató szelete, ahol a szolgáltatásaikat megvásárló önkormányzatok és kormányzat jellemzően a kiadáscsökkentés lehetőségeként tekint a szolgáltató civilekre. Ez egy torz értékrend kialakulásához vezet: a civil szektor megtanul pályázatokat írni, ellavírozni a jellemzően közpénzeket elosztó rendszerben, de eltávolodik attól a működésmódtól, amikor valós piaci értékén értékelné saját teljesítményét. Ezt még tovább fokozzák az uniós fejlesztési források, és a pályázati függés szinte teljesen általánossá válik a civil és nonprofit szektorban is. Ennek a pályázati mókuskeréknek a következményeként a valós társadalmi szükségletekre válaszoló társadalmi kezdeményezések aránya egyre csökken a mindenkori kormányzati támogatási elképzelések által megerősített szolgáltatásokhoz, programokhoz képest. Így válik lehetségessé, hogy vannak időszakok, amikor rengeteg munkanélküli embert készítenek fel az álláskeresés során alkalmazandó viselkedésformákra, miközben alig vannak támogatott foglalkoztatási programok, vagy elképesztő mennyiségű fejlesztési tervdokumentum, stratégia születik anélkül, hogy azok megvalósítására programszerű finanszírozás biztosított lenne.

Mégis születnek olyan megoldások, amelyek során a társadalmi küldetés (legyen az bármilyen társadalmi cél: szociális gondoskodás, környezeti értékek védelme, oktatás, tehetséggondozás, leszakadók támogatása, stb.) teljesítése érdekében akár piaci bevételeket biztosító tevékenységekkel teremtik meg a szükséges forrásokat a társadalmi vállalkozók. Vannak példák arra, hogy elszánt emberek a környezetükben szokatlannak látszó megoldásokat választanak, és ezek segítségével valódi társadalmi eredményeket érnek el. Ezeknek a kezdeményezéseknek nincsen sem szervezeti forma mentén, sem tematikusan meghatározható specifikációja. Van, aki anyaként sérült gyereke számára keresve megoldást teremt foglalkoztatási lehetőséget más sérült fiatalok számára is, és állami források segítségével piaci bevételeket kezd szerezni. Vannak, akik apró falvakban ökologikus gazdálkodást kezdenek, ezzel biztosítva mélyszegénységben élő emberek élelemhez jutását. Van, ahol úgy teszik lehetővé fiatalok táborozását, hogy nagyrészt piaci alapon adják ki a szállást, és az így szerzett forrásokat forgatják vissza. Vannak zöld szervezetek, amelyek egyébként senki által nem finanszírozott programjaikat, kampányaikat úgy valósítják meg, hogy szervezetfejlesztő szolgáltatásaikat kínálják piaci alapon, és a bevételek jelentenek fedezetet „valódi” küldetésük megvalósításához.

De vannak olyan piaci, forprofit cégek, amelyek mindenféle külső kényszer nélkül alkalmaznak sérült embereket, biztosítanak ösztöndíjat munkatársaik számára. Ezek a példák egészen a legutóbbi évekig esetlegesen, elszigetelten vannak jelen. Sokféle kifejezés kezd terjedni, és különösen a társadalmi felelősségvállalás fogalmának megjelenése teszi teljesség a fogalmi zűrzavart a közbeszédben.

E néhány példa is jelzi: vannak olyan szereplők a gazdaságban, akik számára nem kizárólagos és mindenekfelett álló a profitszerzés kényszere, és vannak olyan szervezetek, szereplők, megoldások, ahol éppen alternatív (társadalmi, környezeti) értékek és célok vezérlik az érintetteket, miközben a piacon mozognak.

Ezt a jelenséget több szakterület kutatói vizsgálták, fejlesztői használják, de a nyelvhasználat nem vált egységessé. Két, egymástól némiképp elváló „iskola” van jelen:

-        Az európai szóhasználatnak megfelelő, ám azt szűkítően értelmező szociális gazdaság fogalom követői. Ebben a körben jellemzően foglalkoztatási és szociális szakemberek képviselik a szociális vállalkozások fogalmának szűkítő értelmezését: alapvetően a munkaerőpiacon hátrányos helyzetű emberek foglalkoztatásában szerepet vállaló, szervezeteket értik ide. 

-        Az európai szóhasználatnak szintén megfelelő, azt azonban tágabban értelmező, és a szociális gazdaság helyett szolidáris gazdaságról, illetve ennek kapcsán jellemzően társadalmi vállalkozásokról beszélő szakemberek, szervezetek, amelyek a profit kizárólagos megszerzésén túl alapvetően társadalmi küldetéseiket követő és azokat kiszolgáló vállalkozásokat értik ezalatt. 

A szociális gazdaság, amely a sokszínű és sokféle működésmódot alkalmazó „szivárványgazdaság” fogalmához is köthető, Petheő Attila értelmezésében a következőképpen jelenik meg:

Az ábra forrása: Petheő Attila István: A vállalati társadalmi felelősségen túl: a szociális vállalkozások PhD értekezés, 2009.

Fenti ábra nagyon jól mutatja, hogy a szociális gazdaság nem kizárólag a civilek „terepe”, hanem mindhárom szektorban és többféle szervezeti formával, illetve megközelítéssel értelmezhető. Ez inkább a szolidáris gazdaság felé mutató, megengedő szociális gazdaság definíciót erősíti.

Mindezek ellenére, az alternatív és ökológiai közgazdasági szakmai körök előremutató elemzései és szóhasználata, valamint például egyetemi kurzusok ellenére Magyarországon a szociális gazdaságot egy olyan szűkítő gyűjtőfogalomként használjuk, amelybe csupán a szűkebb és tágabb értelembe vett szociális vállalkozások és a szövetkezetek értendők bele Ez a gazdaság az állam és a piac között helyezkedik el szociális küldetése érdekében üzleti tevékenységet végez, törekszik az önfenntartóvá válásra.  Ez a gazdasági háttér a szociális gazdaságok fenntarthatósága oldaláról még mindig nem mondható stabilnak, a szektor jelentősen kiszolgáltatott az államnak.

Mint a fiatal kutatók ( A fenntartható társadalom felé való átmenet gazdaságpolitikai alternatívái - A fenntartható foglalkoztatáspolitika alapvonalai, Kutatási jelentés, Témavezető: Pataki György, Szerzők: Király Gábor, Köves Alexandra, Pataki György, Balázs Bálint, 2012.) írják a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács megbízásából készült tanulmányukban:

„(...) míg a szociális gazdaság társadalmi kohéziós potenciálja rendkívül nagy lehet (...), a jelenlegi paradigmák közötti működését két alapvető probléma befolyásolja. Egyrészt a szociális vállalkozásokat olyan versenyhelyzetbe állítjuk, ahol a piacon uralkodó szabályok pontosan azokkal a vállalásokkal ellentétesek, amelyek miatt létrejöttek. Ezáltal nem válhatnak annyira versenyképessé, mint az elsődleges szektor szereplői, és így gazdasági fenntarthatóságuk erősen megkérdőjelezhetővé válik. Másrészt a jóléti állam pénzügyi kapacitásait – amelyek támogathatnák a szociális gazdaság stabil finanszírozását legalább az inkubációs időszakban – nagyban korlátozzák a fiskális megszorítások.”

Ezt a dilemmát ma egymással néha szélsőségesen szemben álló nézőpontot képviselő szakmai csoportok úgy oldják fel, hogy vannak, akik szinte kizárólag piaci alapú működésre esküsznek (ezzel kockáztatva a társadalmi küldetések teljesíthetőségét), mások egyértelműen állami támogatást követelnek (a függetlenség árán), és csak igen kevés példa van arra, hogy működőképes egyéni stratégiákkal ötvözik e két, ma még el nem váló utat.

Nyilván fentiek eredményeként is, az ország más térségeihez hasonlóan a Nyugat-dunántúli Régióban is fejletlen a szociális gazdaság. A szociális vállalkozásoknál jellemző a képzett humánerőforrás (menedzsmentet is beleértve) és infrastruktúra hiánya, valamint a tőkehiány. További probléma, hogy nem érhetőek el inkubációs és szociális vállalkozásokat fejlesztő egyéb segítő szolgáltatások. A szociális vállalkozásokra jellemző még a szektorközi jártasság és tapasztalat (közszférával és vállalati szférával való együttműködés), valamint a vállalkozói tapasztalatok, szemlélet és gyakorlat hiánya. A vállalkozások és közintézmények gondolkodásában kevésbé van jelen a szociális vállalkozásokkal történő piaci alapú együttműködés (résztevékenységek kiszervezése, megrendelések adása).

A szociális vállalkozások, illetve a piaci és közszféra mintaértékű együttműködései nem ismertek, nincsenek összegyűjtve és elemezve a jó megoldások, így a megszerzett tapasztalatok nem hasznosulnak más szervezeteknél. Jelen munkában ezen hiányosság pótlásaként születtek meg az esettanulmányok, amellyel a témában az első lépést tesszük meg.